Sóskamártás

Ha nem ilyen szépen lepirított petrezselymes krumplival, hanem szottyos-szürke, szétázott krumplival és valami halovány, bánatos főtt hússal lenne tálalva ez a sóska, akkor tipikus menzakajának vélhetnénk. Pedig ezt most saját önszántamból főztem. Bori nyilván azt gondolja, hogy ugyan mi keresnivalója is van a sóskának a neki (is) szánt blogon, de én nagyon szeretem, és jó, ha megvan a recept. Egyébként eszem ágában sem volt sóskát főzni...
Az úgy volt, hogy elmentem a faluba mindenféle ügyeket intézni, és láttam, hogy a vasútállomáson ott áll egy nénike, és hatszáz forintért félénken kínálja a portékáját, egy szatyor zöld valamit a járókelőknek. Akik jó esetben rá se hederítettek, rosszabb esetben rámordultak, hogy álljon már odébb. Én meg mentem a dógomra, ám amikor másfél óra múlva visszafelé jöttem, még mindig ott állt szegény, miközben arra lettem figyelmes, hogy egy pasi üvöltözik vele, hogy elviszi ötszázért, na, kell-e az ötszáz? A néni meg csak nézett rá megszeppenve, mire a pasas káromkodva távozott. Úgyhogy mondtam, én megveszem. Nem állítom, hogy nem sokalltam én is a hatszázat egy kiló sóskáért - amúgy fogalmam sincs, mennyi a zöldségesnél -, de annyira megsajnáltam szegény nénikét. Persze még ekkor sem ment simán az adás-vétel: nem tudott ugyanis ezresből visszaadni. Mehettem még egy kört fölváltani az ezrest, újabb félóra... Végül aztán szerencsésen magamévá tettem a szatyor sóskát és ezzel el is dőlt a vacsora sorsa.

A levelek vastag erét kitépkedtem és alaposan megmostam. A nagy darabokra szaggatott leveleket forró vajon megpároltam: hihetetlenül összeesett a hatalmas szatyornyi dózis. Megsóztam, pici tejjel felöntöttem, és pár perc alatt puhára pároltam. Kis cukrot szórtam bele, majd liszttel elkevert tejfölös habarással besűrítettem.