Elnézést a szerénytelen címért, és bár ilyet soha nem szoktam kijelenteni, de a lecsó esetében bizony ez a helyzet: nagyon jó lecsót tudok főzni!
Amikor délután elslattyogtam a zöldségeshez, még fogalmam sem volt, hogy mi legyen a vacsora. De amint megláttam a hatalmas és gyönyörű vastaghúsú paprikákat 180 forintos kilós áron, azonnal tudtam, hogy nincs menekvés, és győzött a lecsó. A TV paprikák elegáns kasztjából ugyanis csupán girbegurba testük miatt voltak ezek a szépséges paprikák a lecsópaprikák közé száműzve, de hát nem mindegy a formája ha úgyis fölszecskázom? (én csak nem olyan rég tudtam meg egyébként, hogy a TV paprika nem a televíziókészülékről kapta ezt a szellemes nevet - ezen az alapon lehetne Rádió Paradicsom is, hehe - , hanem a rövidítés a TölteniValót jelenti.) Mert én abból a vékony húsú, hitvány kis paprikából, amit általában lecsópaprikának neveznek, abból én nem készítek lecsót: főzés után ugyanis nem marad teste a paprikának, szinte csak a héja. Így aztán inkább lesem az alkalmat, hogy mikor lehet szerencsésen kifogni olcsó, de minőségi paprikát. Az ára ugyanis nagyon nem mindegy, tekintve hogy én ipari mennyiségnél alább soha nem adom, ha egyszer nekifogok lecsót főzni. Amikor a tekintélyes méretű, paprikával teli szatyrokat vonszoltam a pénztárhoz, a Zöldséges Népe izgatottan felbolydult, és mindenki elkezdte a kedves tanácsait sorolni, hogy mi minden kell a lecsóba... Udvariasan mosolyogva megköszöntem a remek tippeket, de magamban gondoltam, hogy a jól bevált lecsórecepten úgyse változtatok sohase, mert így szeretjük legjobban, és kész. Ezerféle verzió létezik, nyilván emiatt nem kapható étteremben sehol ez a csodás házias, magyaros étel. Hiszen gondoljuk csak el, miféle ribilliót okozhatna némely vendég, a szakácsot kiráncigálva a konyhából, hogyaszongya: EZ MAGÁNAK LECSÓ??!?!?
A mi családi kedvencünk így készül. Mennyiséget megint nem írok, csak annyit, hogy paprikából mindig kétszer annyi kell, mint paradicsomból.
Nos akkor a cseppet sem titkos recept tehát:
Kolozsvári szalonnát kis kockákra vágva kisütöm a zsírját, erre dobom aztán a kolbászkarikákat. Itt megint meg kell állnunk egy szóra: kolbász alatt természetesen soha nem az úgynevezett "lecsokolbászt" értem (brrrr), hanem jófajta füstölt gyulait, esetleg lángolt kolbászt. (Személy szerint én nem szeretem az ételben főtt kolbászt, de a füstös íz miatt nagyon kell bele, a többiek meg csak örülnek, ha megehetik a tányér szélére kipiszkált kolbászkáimat.) Amikor a kolbászból is kisült a zsírja és kissé megpirult, a szalonnakockákkal együtt kihalászom a fazékból és félreteszem. Elkészítem a pörköltalapot: Nagyon sok vöröshagymát vágok apróra, és szintén apróra vágott paprikával együtt nagyon lassú tűzön üvegesre pirítom (tehát a lecsó nagyobb darabra vágott paprikáján kívül a pörköltszafthoz külön teszek még paprikát), ettől lesz jó sűrű a szaftja. Amíg ez elrotyorászgat magában, addig nagyobb darabokra vágom a paprikát, majd a kész hagymához öntöm. Megsózom és megborsozom a paprikát, és fedő alatt félig megpuhítom. Közben meghámozom a paradicsomokat. (Van aki forró vízbe dobja, de én utálok a forró paradicsommal bajlódni, recés késsel pikk-pakk meg lehet vékonyan hámozni), aztán közepes méretű kockákra vágom őket. Mielőtt az edénybe zúdítanám, előbb meghintem pirospaprikával az immár félig megpuhult paprikát, összeforgatva kissé pirítom pár percig, majd jöhet a paradicsom. Addig főzöm, míg a paradicsom levét elfőve viszonylag sűrű lesz a leve. Ekkor majdnem késznek nyilvánítom, és jöhet bele a felvert tojás. Egy-két perc alatt összeforralom, és máris lehet friss foszlós kenyérrel és sörrel tálalni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése