2011. szeptember 17., szombat

Hófehérke - avagy a Kőrözött Ínyesmester szerint

A kissé cinikus hangvételű címválasztás nem véleményezést takar: a kérdéses étel essssszméletlen finom! Ugyanis, ahogyan azt az előző posztban (jó régen :) ígértem, bizony megcsináltam azt a juhtúróból készített kenceficét, ami a Bűvös Szakács blogján keltette fel az érdeklődésemet, méltán! Ők pedig a régi nagy klasszikustól, Ínyesmestertől merítettek.
Most, hogy így körüljártam a szerzői jogokat :), jöhet a recept.
Az eredeti recept itt olvasható, én kicsit eltértem.

400 gr friss juhtúrót összekevertem 100 gr vajjal és másfél evőkanál szardellapasztával. ( Az eredeti Ínyesmester-recept szardellát ír, de azt nem kaptam, pasztával is tökéletes volt), 2 evőkanál felaprított kapribogyóval.
Száraz serpenyőben megpirítottam 2 mokkáskanálnyi köményt, amit aztán mozsárban megtörtem. Ezt is hozzákevertem. A túró állaga ugyebár mindig más, ha túl száraz, lehet pici tejföllel lazítani, ehhez most nem kellett.
A hagymát nem kevertem hozzá, ahogy egyébként szoktam, hanem csak a végén szórtam rá frissen.

A levendulát, esküszöm, nem ettem hozzá. Csak a szín miatt kellett a képre, mivel olyan halonánka volt. Nem akarok állást foglalni a körözött-eredetvitában: én mindegyiket szeretem. Ez - bárhogy is hívják - csodafinom,


2011. szeptember 4., vasárnap

A Körözött - szerintem

Döbbenten olvastam nemrég Bűvös Szakácsnál, hogy az a narancssárga kencefice, amit évtizedek óta körözöttnek hívunk, az nem is körözött. Mert - ahogy Ínyesmestert idézi, az igazi-echte-autentico-körözött az ez: fehéren, szardellával, kapribogyóval, sörrel. Isssstenien hangzik, feltett szándékom, hogy meg is csinálom a napokban.
Arra azonban képtelen vagyok, hogy tudatmódosítást hajtsak végre: nekem ugyanis EZ a narancsárga izé jelenti a KÖRÖZÖTTET. Ínyesmester ide vagy oda.

Azért kerül ide ez az egyszerű de nagyszerű finom magyaros nyami , mert Bori sokszor kérdezte, hogy csinálom, hogy lesz az enyém ilyen.

70 gr túróból készítem, fele juhtúró, fele tehéntúró. Az utóbbi időben rászoktam, hogy nem hagyom morzsalékosan a túró szemcséit, hanem szeretem krémesíteni: az aprítógépben addig fárasztom a túrót, amíg szép krémes állaga lesz.
Aztán átteszem egy keverőtálba, hozzászórok egy fej nagyon apróra metélt lilahagymát, mokkáskanálnyi mustárt, egy csapott evőkanál egész köményt. Aki akarja, meggyötörheti mozsárban. Én nem szoktam, mert kimondottan szeretek ráharapni a kis holdacskákra. Ehhez a mennyiséghez csapott evőkanálnyi paprikát szórok, nem biztos, hogy sózom, mert a juhtúró sós.
Már csak össze kell keverni.
A színe nem azért ilyen intenzív, mert irreálisan sok paprikát tettem volna bele, hanem azért, mert a paprika, amit őstermelőtől sikerül beszerezni, ilyen piros (köszönjük :))! Évekig megőrzi a színét és zamatát!

2011. július 18., hétfő

Saltimbocca (sertéskarajból) cukkinipürével

Jó, jó, azt mindenki tudja, hogy a saltimbocca borjúból készül, de az ember örüljön, ha a faluvégi hentesnél egyáltalán húst kap. Ezúttal sertéskarajt. Így is nagyon finom lett.

Nagyon vékonyra szeleteltettem a húst, és még enyhén meg is klopfoltam a szeleteket. Friss borsot őröltem rájuk, a tetejükre fektettem egy szeletke feketeerdei sonkát - olcsóbb, mint a prosciutto crudo, amely eredetileg kell hozzá. Hozzátűztem egy-két szép, kövér zsályalevelet, és jöhet is a sütés. Olívaolajjal enyhén megkent serpenyőben süssük a húsokat 3-4 percig, mégpedig úgy, hogy a zsályás fele legyen fölül. Csak a másik oldalát kell megsütni, amíg szép aranybarna lesz.
Így sütögettem szép sorban egymás után a szeleteket, az elkészülteket előmelegített tálra helyezve. Amikor az utolsó szelet hús is kikerült a serpenyőből, a visszamaradt pörzsanyagot kb fél deci fehérbor loccsantásával lazítottam fel, és jól kiforraltam. Ezután jöhet bele egy szűk merítőkanálnyi húsleves pár csepp citromlével. Ezt is kicsit forraljuk, amíg kissé besűrűsödik, majd tálaláskor ezzel a finom mártással locsolgassuk a húsokat.

Szokták ilyen tenyérnyi lapos szeletekkel is készíteni, és fel is szokták göngyölni. Feltételezem, hogy a feltekert verzióról kaphatta a nevét, vagyis "Saltimbocca", azaz: "ugorj a számba". Mert hát jó nagy száj kellene ahhoz, hogy egy ekkora lappantyú csak úgy hopp, beugorjon az ember szájába... :)

Cukkinipürével tálaltam, ami a sonka és a zsálya tolakodó ízvilágához kellemes, selymes ízzel társul.
A cukkinipüré - ami tulajdonképpen krumpli és cukkini keveréke - elkészítése szintén végtelenül egyszerű:

Ugyanannyi cukkinit és krumplit nagyobbacska kockára vágtam, sós vízben megfőztem, majd leszűrtem és kevés vaj hozzáadásával pürésítettem. A krumplipürével ellentétben nem tejjel, hanem a saját főzővizével lazítottam kissé, végezetül belenyomtam egy gerezd fokhagymát.

2011. június 12., vasárnap

Rákos tészta spárgával

Elég ritkán adódik alkalom évfordulós ünneplésre, sajnos évente csak egyszer :)
Mi nem is annyira a házassági évfordulónkat szoktuk megünnepelni, hanem sokkal inkább a megismerkedésünk évfordulóját. Régebben étterembe mentünk, manapság erre nem telik, de a finomságok itthon is megoldhatóak, , és a drágának tűnő alapanyagokból nem kell sok.

Első lépésként felteszünk fózni egy marék, háromcentis darabokra vágott spárgát sós-cukros vízben. Csak épp hogy főzzük, amikor már nem kemény, de még korántsem puha, szedjük ki.
Közben - természetesen sós, olívaolajos vízben - feltesszük főzni a fél kg tésztát.
Amíg fő, pillanatok alatt elkészítjük a sugot:
Kis olívaolajra dobjuk a 250 grammnyi királyrákot (ez esetben mirelit), gyorsan megforgatjuk. Jöhet rá a lecsurgatott spárga, majd 3 gerezd összenyomott fokhagyma. Pár másodpercig pirítjuk így, aztán tejszín, aó, bors, rotty-rotty, Összeforgatjuk a leszűrt tésztával, és parmezánnal kínáljuk.
(imáááááádooooom....)

Chili con carne - Nagyon durva verzió

Figyelem, masszív kaja következik!!
Egyszer már próbálkoztam ezzel a poszttal, de egyrészt nagyon szégyelltem magam az ételben felbukkanó irreális mennyiségű zsír miatt, másrészt elfeledkeztem erről a kajáról. Peti szerencsére nem, és addig rágta az apja fülét, amíg újra megcsinálta. Ismét nagyon finom lett, most lestem, így csinálta:

Először egy jókora marék töpörtyűt kisütött. Kiszedte a pörcöt, a kiolvadt zsírra rádobott megint egy jó nagy maréknyi felkockázott kolozsvári szalonnát. Nehogymá ne legyen elég zsíros! Na! Újra kiszedte a pörcöket, jöhet az újabb zsíradó alapanyag: egy hosszú szál parasztkolbász felkarikázva. Ezt is szépen kisütötte, kiszedte. Volt már zsír rendesen, erre dobta rá a két nagy fej, felkockázott hagymát, majd amikor szép lassan üvegesre pirult, a kb öt szelet felkockázott tarját. Ezt szépen megpirította, és ehhez dobta hozzá a recept névadóját, négy kicsi, kicsumázott, felaprított csilit. Eztán jöhetett végre a bab, ezúttal konzervből csinálta, jó kis vörösbab konzervből. Ha nem konzerv lett volna, akkor előző nap beáztatott volna fél kg babot és előfőzte volna, de most maradt a könnyebbik út.... Konzervből is ennyi került bele.
Szóval babkonzerv, erre rá kb negyed kiló meghámozott paradicsom felkockázva. Az előzőleg kiszedegetett kolbász és egyéb pörcnemű visszakerült a masszába, és pár babérlevéllel, három gerezd összenyomott fokhagymával, sóval-borssal addig főzte, amíg besűrűsödött az egész.
Meg kell hogy mondjam, én utálom a zsíros ételeket, de ez bejött. A végeredményen egyáltalán nem érződött a belekerült sok zsír, nem is értem, miért.

2011. június 3., péntek

Ricetta tipica per verdure verdi

Ezen a néven szerepel Jamie olasz szakácskönyvében ez a nagyon egyszerűen elkészíthető zöldségétel, amit leginkább köretként szoltak tálalni.
Tehát így:
A lényeg, hogy bármilyen, az idénynek megfelelő leveles zöldsléget lehet használni.
Az enyém így készült:

A kelkáposzta vastagab leveleit előbb blansíroztam, majd leszűrve, kis olívaolajra dobtam őket, és vékony szeleteklre vágottfokhagymával pirítottam. Jöhetnek hozzá a megtisztított spenótlevelek, némi zöldfűszer, kinek mije van (nekünk zsálya és rozmaring került a serpenyőbe). A tűzről levéve kerülhet még bele pici extra szűz olívaolaj, frissen őrölt bors, és egy kis parmezánforgács.

Peti citromtortája

Peti az utóbbi időben ötösökkel roskadozva jön haza a suliból. Ezen én annyira meg vagyok hatódva, hogy megígértem neki, hogy a jó jegyekért jár mindig valami finomság. Citromtortát kívánt, de mivel nem értem rá megcsinálni, hát szegény magának csinálta meg a saját jutalmát. Olyan egyszerű, hogy még egy gyerek is meg tudja csinálni, Peti így csinálta, íme:

A kész, boltban vásárolt (bocs :)) tortalapot háromfelé vágta, és elkészítette a tölteléket:

500 gr mascarponéhoz hozzákeverte 2 citrom levét, egy lereszelt héját és két zacskó vanílisáscukrot. Jól összekeverte és megkente vele a tortát :).

2011. május 19., csütörtök

Medvehagymás "pesztóval" töltött csirkemell


Valamelyik reggel Stahl Judit főzőműsorában láttuk ezt a receptet és megtetszett, gyorsan meg is csináltam. Persze máshogy, a "pesztó" elnevezés azért van idézőjelbe téve, mert természetesen egyik hozzávaló sem a pesto tartozéka. Fenyőmagot pl nem kaptam, tökmaggal csináltam, tök jó úgy is :)

Először elkészítettem a "pesztót":
Egy csokor medvehagymát és három kanál tökmagot aprítógépben összezúztam egy kis olívaolajjal. Egy maréknyi reszelt parmezánt adtam hozzá, egy felvert tojást, és annyi zsemlemorzsát, valamint sűrű főzőtejszínt, amennyitől még krémes, de viszonylag sűrű lett a massza. Sóval, borssal és egy gerezd összenyomott fokhagymával ízesítettem. A kicsontozott csirkemelldarabokba zsebet vágtam, beletöltöttem a krémet, és hústűvel összetűztem. A csomagoknak kis olajon kérget sütöttem egy kevés olívaolajjal megkent serpenyőben, majd tepsibe tettem őket. Némi fehérbort öntöttem alá, és lefedve puhára, majd egy óra elteltével a fóliát eltávolítva szép aranybarnára sütöttem.
Amíg sült, mártást készítettem hozzá. A serpenyő aljára lesült pörzsanyagot fellazítottam fehérborral, kipároltam belőle az alkoholt, majd főzőtejszínnel felöntvebesűrítettem a mártást.

Csőben sült spárga



Brrrr, utálom ezt a "csőben" sült kifejezést, olyan hülyén hangzik. Különben is inkább Labdarózsa lehetne a bejegyzés címe, úgyis az dominál a képen :).
Spárgából ez az egyik kedvencem, talán így érvenyesül legjobban ennek a különleges zöldségnek az íze.
Én mindig lehúzom a szálas részeket a spárgáról. Spárgafőző edényem nincs, minek is, mikor évente egyszer-kétszer adódik alkalom ilyesmire... Takaros kis csokrokba kötöm a spárgákat, és egy kisebb átmérőjű fazékban főzöm meg úgy, hogy a zsenge végük kiálljon az enyhén sós-cukros-citromos vízből. Gyorsan megfő, figyelni kell, nehogy túlfőjön.
Közben van idő elkészíteni a bechamelt:
Kis vajat olvasztok, beleszórok kb 30 gr lisztet, gyorsan kevergetem, majd beleöntök fél liter tejet. Habveróvel csomómentesre dolgozom, sóval, borssal és szerecsendióval ízesítem. Mire ezzel elkészülök, a spárga is megfő. Kiveszem, lecsöpögtetem, szétszedem a csokrokat. Kivajazott tepsibe fektetem a szálakat, leöntöm a bechamellel, sajtot reszelek a tetejére és addig sütöm, amíg szép piros lesz a teteje.
(Hű, kár, hogy hetekkel ezelőtt készült ez az étel, most nagyon szívesen megenném... :)

2011. március 12., szombat

Libazsírban sült csirkemáj hagymalekvárral



Zsenge ifjúkoromban rendszeresen csináltam libazsírban lesütött csirkemájat. Vagyis konfitáltam, csak persze nem tudtam, hogy konfitálok éppen. Ha akkoriban megkérdeztek volna e szó jelentéséről - amelynek hallatán összecsücsörödik az ember ajka, és önkéntelenül franciául kezd el beszélni - , nos, nyilván azt hittem volna, hogy valami egyházi beavatási szertartást jelent ez a szép arisztokratikus kifejezés.

Akkoriban úgy csináltam, hogy serpenyőben, jó sok zsírban megsütöttem a májakat, hagymát-fokhagymát adtam hozzá. A májakat kivettem a kellően megsült állapotukban (ki hogy szereti, van aki rozén, van aki alaposan átsütve), majd a zsírt még addig sütöttem, amíg az összes víz tutira kisült belőle, ezt aztán mind ráöntöttem a májra, amit a zsír ellepett, és így hagytam kihűlni. Nagyon sokáig eláll így.

Igen ám, de akkoriban negyven kiló voltam vasággyal együtt, ehettem zsírt, amennyit csak akartam, mégis csontváz maradtam.
Ma azonban (sajnos) én magam kétszer annyit nyomok, mint a vaságy, és bár imádom ezt az ételt, a zsírról át kell helyezni a hangsúlyt a májra, így egy másik fajta elkészítésmódot fundáltam ki.
Mindemellett a máj idegesítő tulajdonsága, hogy bármilyen alaposan szárítgatom is meg, az ennek ellenére a magas nedvességtartalma miatt mindig összevissza spricceli forró zsírral a szemüvegemet meg az egész konyhát, amikor serpenyőben sütöm. Mivel épp kitakarítottam most a sütés előtt, így nem volt kedvem elölről kezdeni.
Elhatároztam hát, hogy sütőben sütöm. Így is tettem, mondanám, ha népmesehős lennék :).

A májakat magasfalú tűzálló tálba tettem és bizony megsóztam. Májat elvileg nem sózunk sütés előtt, de ezzel a módszerrel nem szárad ki.
Szokásomhoz híven nem spóroltam a nagyon apróra vágott hagymával-fokhagymával, megborsoztam, és összekevertem a májjal. Még néhány zsenge kakukkfűhajtással is megszórtam, csak mert épp van az ablakban friss kakukkfű. Annyi olvasztott libazsírral öntöttem le, amennyi teljesen ellepi.
Jó, jó, tudom, hogy kevesebb zsírt ígértem, de mondtam, hogy végeztem már?? Na!

Szép lassan, kb 100 fokon megsütöttem, aztán kivettem a sütőből az edényt. A májakat kivettem a zsírból és egy másik tálra rendeztem. Szűrőkanállal kipecáztam a hagyma-fokhagyma mocsarat, és rácsurgattam a májra.
Amikor teljesen kihűlt, hagymalekvárral kínáltam. A sós-fűszeres máj és az édeskés hagymalekvár egészen különleges ízharmóniát hozott létre!

Kövönsütött pizza

Szeretek pizzát sütni. Eddig mindig Stahl Judit zöld könyvéből csináltam a tésztát, az is jó.
Most azonban kedvenc szakácsom, Jamie Olasz kaják című könyve volt segítségemre.
Maga a tészta nem sokban különbözik az eddigiektől, csupán annyiban, hogy ebben nincs olívaolaj.
A titkos tudomány ez esetben a kő.
Nem, nem kőleves lesz, nem is kőpizza. A kő segít olyan állagot elérni, amilyenre mindig is vágytam: ropogós, ám kicsit mégis szaftos, csodás pizzák sülnek így.

A tészta alapreceptje ez esetben:
1 kg liszt
1 csapott evőkanál só
2 tasak élesztőpor
1 ek kristálycukor
650 ml langyos víz.

Azt most nem írom le újra, hogyan keverjük, dagasszuk, keltessük, nyújtsuk a tésztát, mert egyrészt itt van, másrészt úgyis mindenki tudja. Kedvenc paradicsomszószomat sem írom le, mert az is itt van.
A lényeg, hogy aki a kemencében sült pizza rajongója, az szerezzen be egy szép nagy, kb3 cm vastag, a sütő méretének megfelelő mészkő vagy márványlapot. Akinek a férje nem kövekkel foglalkozott, mint az enyém, és nincs tele a kertje alapből kővel..., annak bizony el kell mennie egy építőanyagkereskedőhöz, és beszerezni az áhított darabot.
De én jódolgomban csak kislattyogtam papucsban a kertbe, és az ősz óta össze nem söpört avar alól kikotortam néhány mészkőlapot és alaposan megsikáltam.
Ezeknek a formája ugyan nem olyan takaros, de megteszi. A sütőrácson puzzle-szerűen rakosgattam ki a darabkáimat, betoltam a 250 fokra előmelegített sütőbe, és kb fél óráig hevítettem a köveket.
A pizzatésztát közben kb akkora és olyan formájú darabokra nyújtottam ki, mint a kövek, gyorsan ráhelyeztem, és szintén sebes modulatokkal megkentem és megpakoltam a rakománnyal. (Kesztyűs kézzel!!) visszatoltam a sütőbe, és szép piros-ropogósra sütöttem.

2011. február 12., szombat

Vadas, az Igazi




Egyszer már feltettem ide egy vadast, akkor azt saját kútfőből csináltam és borjúhúsból, most azonban a Nagykönyv szerint és szarvasból, ahogy az kell. Holnap lesz ugyanis Mami nyolcvanadik születésnapja, ezért az igazi dukál.
A recept mégpedig a klasszikus nagykönyvből, azaz Horváth Ilona Szakácskönyv című művéből származik. Igen, igen, ez az a könyv, amelyik minden háztartásban megvan, és már teljesen szét van esve a több nemzedéken keresztül való kemény helytállástól.
A nagy létszámű vendégseregre való tekintettel hatalmas adagot főztem, így írom le, kevesebb ember esetében arányosan csökkenteni kell az adagokat.

Kb három kilónyi szarvascombot és lapockát nagyobb darabokra vágunk, kolozsvári szalonnával (ezúttal kivételesen zsírosabb fajtát használtam- hiszen a szalonna a szarvas száraz jellegét szaftosítani hivatott) megspékeljük. Elkészítjük a páclevet: hat szép nagy darab sárgarépát, három szál fehérrépát, egy fej karalábét és egy zellert felaprítotunk, három fej hagymát felkarikáztunk, és egy fej fokhagymát felaprítotunk. Egy liter vízbe fél liter vörösbort és ugyanennyi húslevest öntünk, pár szem egész borsot és jónéhány babérlevelet szórunk bele, és megsózzuk. Ebben kell a zöldségeket félig puhára megfőzni, majd kicsit kihűteni. A szakácskönyv szerint nyáron hidegen, télen pedig melegen kell a páclevet a húsra önteni. (Hogy ez miért van így, azt ne tőlem kérdezzétek) Persze ne legyen forró, nem az a célunk, hogy megfőjön a hús. Letakarjuk és napokig ebben a páclében érleljük.
Amikor elérkezik a nagy nap, a húst kivesszük a pácléből és fagyos zsírral bekenegetjük, tepsibe rakosgatjuk a darabokat, a pácléből nagyon keveset öntünk alá, és félig megsütjük. Ezután beletesszük a tepsibe a zöldségeket is, felöntjük valamennyi páclével, és letakarva órákon át pároljuk, a legvégén a fóliát levéve "zsírjára sütjük" - írja a szakkönyv :). A húst kivesszük, meleg helyre tesszük, majd elkészítjük a mártást. A lepirult zöldségekhez két kanál lisztet szórunk, ezzel együtt az egészet átsütjük, felengedjük a maradék páclével és pár percig főzzük. A babérleveleket kivéve összeturmixoljuk a zöldségeket. Visszatesszük a tűzre, belekeverünk 2 deci tejfölt, egy csipet cukrot, és egy pici mustárt.
A húst felszeleteljük, tálra helyezzük és a mártást ráöntjük. Ezúttal is zsemlegombócot főztem hozzá, szerintem azzal a legjobb. A receptje itt olvasható.

2011. február 5., szombat

Hamburger, megint....


Jó, jó, tudom, hogy hamburger bejegyzés már volt, de akkor nem sikerültek a fotók, ma meg szépen sütött a nap, így újra lefényképeztem, a recept pedig itt van....

A legjobb töltött paprika

A legjobb töltött paprikát a világon a Mami készíti. Én meg még soha életemben nem csináltam. Ezt sem én főztem, hanem ennek az ételnek a nagyasszonya, így megkérdeztem, hogy hogyan szokta főzni. A válasz: Mi sem egyszerűbb, Gundel Károly Kis magyar szakácskönyv című művéből.
Tehát idemásolom a könyvből a receptet, idézem:

"Hozzávalók:
A paradicsommártáshoz:
1,60 kg friss paradicsom vagy 350 g sűrített paradicsompüré
100 g vegyes zöldség
60 g vöröshagyma
zeller zöldje
80 g zsír, 60 g liszt
só, cukor (ízlés szerint)
1 liter alaplé

A töltelékhez:
100 g rizs
10 g zsír
50 g vöröshagyma
600 g darált sertéshús
2 tojás
só, bors, pici fokhagyma
petrezselyem zöldje

és 12 db szép egyenes paprika

A vegyes zöldséget, a hagymát, a zeller zöldjét a zsírban megpirítjuk, leszórjuk liszttel és tovább pirítjuk. Hozzákeverjük a paradicsompürét, felöntjük az alaplével, fűszerezzük és kb egy órát főzzük. Ekkor leszűrjük, ha kell, utánaízesítjük. Ne legyen se túl édes, se túl sűrű!

A kb 8-10 cm hosszú paprikák szárát és magházát eltávolítjuk, a lehető legkisebb nyílást vágva.
A tölteléket így készítjük:
A rizst a felhevített zsírban elkeverjük, és csak annyi vízzel öntjük fel, amennyi a rizs űrtartalma volt. Sóval fedő alatt félpuhára pároljuk.
A finomra vágott hagymát világosbarnára pirítjuk.
A ledarált húshoz hozzátesszük a kihűlt rizst, a hagyma felét, a tojást, a fűszereket, és mindezt jól összegyúrjuk, majd megtöltjük vele a paprikákat: se túl kemény, se túl laza ne legyen. Ezeket egy lábasban nem túl szorosan egymás mellé helyezzük, ráöntjük a mártást, majd lassú tűzön, fedő alatt, az edényt időnként rázogatva puhára pároljuk."

2011. január 17., hétfő

Szegény ember hallevese - Kókuszos póréhagymaleves


Valami nagyon finom, egzotikus ízvilágú, különleges leveskére vágytam. Leginkább a kedvenc ázsiai levesem, a thai csirkés rákleves vonzott. Megalkottam hát annak hétszűkesztendő-változatát, illetve valami olyasmit. Ugyanis olyan meghökkentő hozzávalókat tettem még hozzá, ami első hallásra furcsának tűnhet, mégis megközelítette a kedvenc levesemnek az édeskés-savanyú-csípős-halas, rendkívül harmonikus ízvilágát.

Nagyon pici vajon (merhogy fogyóznék, vagy mifene) megpároltam hat alaposan megtisztított, karikára vágott póréhagymát, egy tízcentis darab, lereszelt gyömbért, négy szál szárzellert, két felkarikázott sárgarépát és egy nagyobb szem felkockázott krumplit. Felöntöttem kb öt liter húslevessel (nem aprózom), 50 dkg kókusztejjel, egy kis doboz paradicsompürét keverve hozzá. Beletettem egy egész fokhagymát vékonyan felszeletelve, és egy egész citrom levét belefacsartam. Négy evőkanál szójaszósszal, két evőkanál hallével, kb fél tubus szardellapasztával ízesítettem - ezek helyettesítik a rák ízét. Ezekkel vigyázni kell, mert sósak, bár az öt liter víznek persze meg se kottyan ennyi só. Ha valaki karakteresebben szereti (mint pl én), óvatosan utánaízesítheti. A fűszerkosárkába egy teáskanál koriandert és zöldborsot szórtam, egy szál felkarikázott citromfüvet - azt a nádfélét - valamint két kimagozott, felaprított chilit, és ezt is belelógattam a levesbe.
Na és most jönnek titkos hozzávalók. Egy egész ananászkonzervet öntöttem bele a szirupos levével együtt, és egy tasak vaníliáscukrot (!). Nyilván vaníliarúddal illendőbb lenne, de nem volt, és az a kis cukor is illik az összképhez. Egy órán keresztül főztem, végül tessék-lássék beleturmixoltam, hogy azért maradjanak benne darabkák, és snidlinggel-petrezselyemmel meghintve tálaltam.
Igazán büszke vagyok erre a kreációmra, csodafinom lett!

2011. január 6., csütörtök

Kelkáposzta-főzelék. A Rém.

Elbizonytalanodtam a kelkáposzta-főzeléket illetően.
Egyrészt, hogy hogy kell írni: Kelkáposztafőzelék vagy kelkáposzta főzelék? Hajlottam mindkettőre, de gyanús volt.
Jelentem, az online helyesírási szótár szerint így kell, kötőjellel: kelkáposzta-főzelék. Igenisss! Most már tudom!
Másrészt meg azért bizonytalondtam el, hogy hogy is kell ezt valójában csinálni? Én ugyan mindig így csinálom, ahogyan majd mindjárt ideírom, csak még pofázok egy kicsit, de utánanéztem és senki nem így csinálja, ahogy én. Fel akartam hívni az anyámat, hogy ő hogy csinálta amikor kicsik voltunk, akkor ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy utálom!, nem pedig azzal, hogy hogy kell főzni. Mert persze mindenkinek megvan a maga sztorija, hogy miért gyűlölte kiskorában, az enyém ez: Megkóstoltam én, bizisten megkóstoltam ezt a randa randa trutyinak látott valamit, de nem és nem, nem bírtam megenni. Egyszer aztán elmentünk egy táborba Magdival, és ott az egész délelőtti futkosás és lubickolás után farkaséhesen törtrünk be az ebédklőbe. Mi a kaja? Kelkáposztafőzelék. Megláttam az ugyanolyan ronda trutyi kinézetű ételt, mint az otthoni, de abban a pillanatban a legvonzóbb finomságnak érzékeltem. Úgy behabzsoltam, hogy repetát is kértem, iszonyúan ízlett, és innentől fogva otthon is nagyon szerettem, hiszen ugyanolyan volt otthon is, mint ezen a varázslatos menzán :)
Na de Anyu nem vette föl a telefont, így marad a jól bevált verzióm, ez itt ni:

Pici olajon megpárolok egy jókorsa fej hagymát. A kockákra vágott 4-5 szem krumplit is hozzádobom és kicsit pirítom, majd belezúdítom a felaprított kelkáposztát (egy hatalmas vagy két kisebb fej), megszórom pirospaprikával, egész köménnyel, sóval és nagyon sok borssal. Négy-öt gerezd fokhagyma is kerül belem, no meg pár szem babérlevél. Felöntöm annyi vízzel, hogy ha jól lenyomom, ellepje, és lassú tűzön szépen megfőzöm.
Én nem rántom be, szinte semmit nem szoktam rántani, hanem hőkiegyenlítéses módszerrel (olyan büszke vagyok, mióta ezt a szakkifejezést tudom! :) tejföllel-lisztttel behabarom.
Hogy mi a különbség az általánosan megszokott módszer és az enyém között? Mások általában nem tesznek bele hagymát, sem tejfölt, viszont berántják.
Az az igazság, hogy szerintem így is, úgy is finom.
Persze az én gyerekem se hajlandó megkóstolni.

2011. január 5., szerda

Klasszikus barnamártás

Imádom a barnamártást.
Ha néha étteremben eszünk, sokszor azon kapom magam, hogy szinte minegy, mit rendelek, csak legyen barnamártás az étel mellé. Mindig ez fogy el leghamarabb a tányéromról, szomorú a száraz hús és a krumplipúré a kedvenc mártásom nélkül.
Ilyen (ilyesmi) mártást tulajdonképpen mindig csinálok a pecsenyeléből, no de most úgy csináltam, hogy direkt barnamártásnak veselkedtem neki. Mivel egy nagy halom szarvascsont birtokába jutottunk. Mondhatni l'art pour l'art.

Tehát:
Sütőben megsütöttem egy kis zsírral a csontokat (bármilyen csont megfelel), 180 fok, kb két óra.
Ez alatt egy nagy lábosban kis zsírban felaprított leveszöldséget pitítottam jó sok hagymával és fokhagymával.
Amikor szép pirosra (akár lehet sötétbarnára is) pirultak a csontok a sütőben, áttettem őket a lábosba a pirított zöldségek mellé. Felöntöttem annyi vízzel hogy ellepje, és elkezdtem főzni.
A tepsit (amiben sült a csont) feltettem a túzhelyre, és a finom odakapott részeket egy kis vörösborral felöntöttem, kiforraltam, majd a leveshez öntöttem.
Só, egész bors, kis cukor, babérlevél, paradicsompüré - órákon át főztem nagyon lassan... Arányokat egyszerűen nem tudok írni - utálom ezt mondani, de ez van: ízlés szerint...

Ezek után eltettem a hideg kamrába egy éjszakára.
Reggel teljesen lezsíroztam, utána ismét föltettem főzni és lisztszórással besűrítettem.
Nálam így néz ki a barnamártás, na de ez is egyfajta lecsó: egyesek ölre mennek érte.