Akkoriban úgy csináltam, hogy serpenyőben, jó sok zsírban megsütöttem a májakat, hagymát-fokhagymát adtam hozzá. A májakat kivettem a kellően megsült állapotukban (ki hogy szereti, van aki rozén, van aki alaposan átsütve), majd a zsírt még addig sütöttem, amíg az összes víz tutira kisült belőle, ezt aztán mind ráöntöttem a májra, amit a zsír ellepett, és így hagytam kihűlni. Nagyon sokáig eláll így.
Igen ám, de akkoriban negyven kiló voltam vasággyal együtt, ehettem zsírt, amennyit csak akartam, mégis csontváz maradtam.
Ma azonban (sajnos) én magam kétszer annyit nyomok, mint a vaságy, és bár imádom ezt az ételt, a zsírról át kell helyezni a hangsúlyt a májra, így egy másik fajta elkészítésmódot fundáltam ki.
Mindemellett a máj idegesítő tulajdonsága, hogy bármilyen alaposan szárítgatom is meg, az ennek ellenére a magas nedvességtartalma miatt mindig összevissza spricceli forró zsírral a szemüvegemet meg az egész konyhát, amikor serpenyőben sütöm. Mivel épp kitakarítottam most a sütés előtt, így nem volt kedvem elölről kezdeni.
Elhatároztam hát, hogy sütőben sütöm. Így is tettem, mondanám, ha népmesehős lennék :).
A májakat magasfalú tűzálló tálba tettem és bizony megsóztam. Májat elvileg nem sózunk sütés előtt, de ezzel a módszerrel nem szárad ki.
Szokásomhoz híven nem spóroltam a nagyon apróra vágott hagymával-fokhagymával, megborsoztam, és összekevertem a májjal. Még néhány zsenge kakukkfűhajtással is megszórtam, csak mert épp van az ablakban friss kakukkfű. Annyi olvasztott libazsírral öntöttem le, amennyi teljesen ellepi.
Jó, jó, tudom, hogy kevesebb zsírt ígértem, de mondtam, hogy végeztem már?? Na!
Szép lassan, kb 100 fokon megsütöttem, aztán kivettem a sütőből az edényt. A májakat kivettem a zsírból és egy másik tálra rendeztem. Szűrőkanállal kipecáztam a hagyma-fokhagyma mocsarat, és rácsurgattam a májra.
Amikor teljesen kihűlt, hagymalekvárral kínáltam. A sós-fűszeres máj és az édeskés hagymalekvár egészen különleges ízharmóniát hozott létre!
